Most pedig következzék egy világzenei vállalkozás. A nevük az: Napra, a stílusuk pedig: rockkal bedurrantott népzene. Általában ezek azok a zenei projektek, amelyek nagyon érdekesek és jók tudnak lenni, és ez az a célkitűzés, amit a Naprának nem sikerült kiviteleznie. Itt mindenki kicsit össze-vissza simogatja a saját hangszerét, míg a hallgató fejfájást kap, a zenészek pedig tudnak annyit inni, hogy élvezzék a saját zenéjüket, legalábbis így gondolom. Akkor, talán nézzük is a szöveget, jó?

Elfogy az út, kanyarog az ég.
Mond, ugye látod pont a közepét?
Elég sokan próbálkoznak az alternatív szövegek írásával, nagyon kevés sikerrel. Ez is, valami ilyen akarna lenni. Szóval, itt nem is próbálkoznék olyan dolgok magyarázatával, mint a kanyargó ég, inkább egyből a mögöttes tartalomra fókuszálunk. Az égen pedig nagyon kevés dolog kanyaroghat: a papírsárkány, egy ejtőernyős, egy repülő, egy ledobott bomba, a madarak, a gólyaf*s. Ekkora bizonytalansággal biztos nem kezdenék verset/dalt, az tuti.
Miért tudná bárki, amit mi se:
Merre a távol? Arrafele! Arrafele!
Nos, a távol, egy olyan fogalom, amiről mindig tudjuk, hogy mi az, illetve felettébb retardáltnak kell lenni ahhoz, hogy ne tudjuk definiálni, mi van távol. De valami rejtélyes módon a dal szerzője is rájött erre, hiszen érkezik a gyépés kérdésre a válasz, hogy „arrafele”, vagyis, tőlünk távolabb. Ha meghagyta volna a dolgot költői kérdésnek, vagy bedob egy mávos/volános/békávés poént, akkor még jó is lehetett volna. Így csak azt tudtuk meg alkalmi szerzőnkről, hogy kretén. De lehetett volna úgy írni: Miért tudná bárki, amit mi se:/ Vajon jön már a gólyaf*s-e?

Távolodunk, közeleg a nap.
Két karod átfog épp egy sugarat.
Folytatódik a „journey”, aztán hirtelen beüt a krach, és egy azonosítatlan sugárzással találjuk szembe magunkat. Innentől kezd egyfajta morbid mellékíze lenni a történetnek, szóval menjünk is gyorsan tovább.
El ne engedd, kapaszkodj bele!
Fogd a szívedhez, ott a helye!
Houston, azt hiszem, van egy kis probléma. Ide kívánkozik egy kérdés, és most csak ennyivel letudjuk a dolgot: Milyen sugárzásba tudunk belekapaszkodni?

Száll a hajad, belebújt a szél.
Így suhanunk, a szél bármeddig kísér.
Hol legyünk? Mindenfelé a helyünk,
Meg ne kérdezd meddig, ó meddig még!
Azt hiszem, a refrén adja meg a választ a sugárzós kérdésre, és konkréten a hasadóanyagok egy csoportjáról szól a dal. Itt azt kell mondjam, gyönyörűen vezették le a dalt, és csodálatos, ahogy elmesélik az atombomba felrobbanását, esetleg valamilyen más nukleáris katasztrófa bekövetkezését. Morbid ugyan, de zseniális. Mert ugyebár, a sugárfertőzés egyik tünete a hajhullás, amit így már a szél bármerre elfújhat, aztán a második sortól már azt írja le, mi történik akkor, ha az atomvillanáshoz esetlegesen túl közel merészkedtünk volna, a gyors hamvadás után már „suhanunk” a széllel, és „mindenfelé a helyünk”, vagyis, ott leszünk mindenhol, granulátum formátumban. Ez de kemény.

Alkonyodik, csillagra ki vár?
Ki mossa össze, hol van a határ?
Kettő darab, jól alkalmazott költői kérdés. Kicsit váratlanul ér minket, hogy nem minden van itt elb@szva, de legalább némi pozitívumot is el tudok mondani, erről a szemétről. Bár ettől a szöveg még olyan, amilyen és a zenei alapokon is lehetett volna még dolgozni, egy-két évtizedet…
Néz a sötétség, űr a szemed;
Épp ez a szikra szórja tele.
Ez a két sor a költő fejében lévő sötétséget és ürességet írja le, tanári módon. Gratulálunk, szép kis comming out! Abban az esetben, ha nem szeretnénk elvonatkoztatni a nukleáris dolgoktól, amik erőteljesen jelen vannak a műben, akkor ez az atomvillanás jobbról és te nem hasaltál le időben című játék végeredménye. Évtizedek múlva, amikor majd a temetkezési szokások megváltoznak, és a miséző papot a DJ-k váltják fel, akkor ez ott nagy sláger lesz. Így egyelőre értékelhetetlen.


Száll a hajad, belebújt a szél.
Így suhanunk, a szél bármeddig kísér.
Hol legyünk? Mindenfelé a helyünk,
Meg ne kérdezd meddig, ó meddig még!

Száll a hajad, belebújt a szél.
Így suhanunk, a szél bármeddig kísér.
Hol legyünk? Mindenfelé a helyünk,
Meg ne kérdezd meddig, ó meddig még!
El ne feledd ó, a radioaktivitás,/ az nagyon káros, ez nem is vitás,/ életed itt, hamar véget ér,/ nem lesz akadály se idő, se tér!  Átlagban négyből három sor rímel, ami lássuk be – például Balanyi Szilárdhoz képest – nagyon jó arány. A szöveg annyira bugyuta, hogy könnyen el lehet vele adni az atomkatasztrófát is, ez is bizonyítja, hogy mennyire nem szól semmiről. Olyan, mint a grízgombóc a levesben. Van valami, de az nem az igazi, főleg, ha azt a bizonyos levest egy májgombóc levesként esetleg egy ragu/gulyáslevesként akarják eladni nekünk. Olyan ergya ez az egész, na.

 „Az elveszett jelentés”:

Befagy a tó, zimankós a jég.
Mond ugye, nem egy jégkorszak kísért?
A tábortűz is lassan már leég.
Takarodjál már el, rőzséért, rőzséért!

Táborozunk, a seggem már befagy,
Káromkodok is, szép nagyokat.
Isten hozta közöttünk őrnagy!
Hagyjuk most, a félmondatokat!

Hasad az urán, és sugárzik
Az arcunk, a boldogságtól de nagyon.
A sugárfertőzésben nem hiszünk,
A sötétben világít majd a fejünk!

Alkonyodik, hol a zöldhatár?
Ott vár ránk, a sok kis szakadár?
Jön a határőrség, most mi legyen?
Lenyomjuk őket, vagyunk elegen.


Hasad az urán, és sugárzik
Az arcunk, a boldogságtól de nagyon.
A sugárfertőzésben nem hiszünk,
A sötétben világít majd a fejünk!

Hasad az urán, és sugárzik
Az arcunk, a boldogságtól de nagyon.
A sugárfertőzésben nem hiszünk,
A sötétben világít majd a fejünk!