A harmincipszilon pécsi tánctanáros mocska még mindig érezteti hatását, mert van az úgy néha, hogy nehéz elszakadni egy-egy nótától. „A Tesco-ban akcióznak a romantikus partizánok,/ És a műkövön visszhangzanak az atípusos tüdőgyulladások!” De nem ártana, ha visszakeverednénk a címben szereplő bandához és dalhoz, mert mégis ez lenne most a téma. A múltidézés többrétű dolog, egyrészt jót röhögünk a letűnt korok primitívségén, másrészt tanulunk a hibáiból, hogy többet ilyen szörnyűségek ne fordulhassanak elő. Tehát, terítéken a kigombolt inges és túlmozgásos sz@rul kilencvenes évek!
Ez az enyém, ez a nap, látom, hogy a Marson süt a nap.
Ez az enyém, ez a nap, látom, hogy a Marson süt a nap.
Szerintem az asztronómia számára már jó párszáz éve nem újdonság, hogy a Marson süt a Nap. Sőt, igaz ez a naprendszerünk többi tagjára is. Olcsó és közhelyes a kezdés, ennek ellenére ez egy visszatérő motívum lett a dalban.
Elindultam reggel, azért, hogy talán otthon van már,
De útközben eszembe jutott, hogy biztos nem vár.
In medias res kezdünk, és ez meg is látszik a szövegen. A szerző valószínűleg épp az elmegyógyból lépett le, ezért lett ennyire zavaros az indulás. A meglepetésszerű érkezés természetes velejárója az, hogy a meglátogatni kívánt ember nem számít ránk.
A nagy- nagy sietségben elcsúsztam egy banánhéjon,
És jegyem sem volt, úgyhogy…
És még esze sem volt a kis bliccelőnek. A szöveg nem egy banánhéjon csúszott el és még csak az első versszaknál járunk. Igyekezett egy ilyen sétálgatós történetet összehozni de a kohézióval és a logikai összefüggésekkel egy picit hadilábon állt. Nagyon úgy tűnik, hogy a Szerző reggel a kényszerzubbonyt nem vette fel, a belső zsebében a jeggyel.
Nem az enyém, ez a nap, látom, hogy egy új nap csalogat.
Nem az enyém, ez a nap, látom, hogy egy új nap hívogat.
A kezdeti sorok után a Költőpalánta is realizálta azt, hogy ezt elk#rta, még hozzá nem kicsit, hanem nagyon.
Azért tovább mentem, hátha szerencsével járok,
De szörnyülködve láttam, hogy lezárták az egész várost!
Tapasztalataim szerint Budapesten nem kell lezárni az egész várost ahhoz, hogy ne lehessen közlekedni. A kilencvenes évek legnagyobb slágere a dugóban ücsörgés volt, és manapság is csak hangyányit jobb a helyzet.
Gyalog kellett mennem, majdnem egészen a Kálvin térig,
De már csak az érdekel, hogy hazajussak.
Kérdés, hogy honnan indult. Mert, ha Kiskörút és a Baross utca sarkáról, akkor nem volt egy nagy séta, pláne nem olyan, amiért rinyálni kéne. Szombathelyről gyalog Bp. Kálvin térig, na az már távolság (kb. 220 kilométer és cirka 44 óra folyamatos séta). Kívánjuk a banda tagjainak, hogy egyszer jöjjenek haza Tokióból, gyalog.
Nem az enyém, ez a nap, látom, hogy egy új nap csalogat.
Nem az enyém, ez a nap, látom, hogy egy új nap hívogat.
Ilyen pocsék teljesítmény mellett ne csodálkozzon, hogy nincsen szerencséje.
Visszafordultam, és megláttam több fényt az utcán,
Egy űrhajó volt, és egy szem embert sem láttam már.
Közelebb mentem, hátha történik valami jó is velem,
A következő pillanatban az űrhajóban ébredtem fel.
X-akták, Támad a Mars; egy sorozat és egy film abból a korból, ezeknek pedig mindkettő megvolt. Ebben a négy sorban buta sztereotípiák és közhelyek váltogatják egymást. A dal történetén nem gondolkodtak túl sokat, az első klisét megvették, ami eléjük került az UFO témából.
Sokan jöttek felém kíváncsian, titkolózva,
Akkor már tudtam, hogy eljutottam egy más bolygóra.
Hát igen, már abban az érában is egy „más” kategóriát képviselt ez a dal, az ízlésficamosok népes táborát gyarapították csupán. „Kicsit tré, de a mienk!” Ez járhatott azoknak a fejében, akik segítették kiadni ezt a sz@rt.
Kedvesek voltak, és megmutattak mindent nekem…
Az agyát is kivehették volna, mert minden jel szerint a Költő nem használta, így nagy kárt sem okoztak volna benne.
Ez az enyém, ez a nap, látom, hogy a Marson süt a nap.
Ez az enyém, ez a nap, látom, hogy a Marson süt a nap.
Ez az enyém, ez a nap, látom, hogy a Marson süt a nap.
Ez az enyém, ez a nap, látom, hogy a Marson süt a nap.
Ez az enyém, ez a nap, látom, hogy a Marson süt a nap.
Ez az enyém, ez a nap, látom, hogy a Marson süt a nap.
Süt, a süt, a süt-süt, süt a Nap!
A végére már csak az ismételgetés maradt, azzal is telik az idő, nekünk meg minden egyes másodperccel jobban ökölbe szorul a kezünk. Remekül példázza ez a dal a kilencvenakárhányas évek honi zenei piacát. Természetesen sokaknak sikerült még ezt a mélységet is alulmúlni, elég, ha csak Kozsóra gondolunk. Kuplungtárcsások, szevasztok! Összességében kaptunk egy kis adagokban (tizedmásodperces foszlányokban) elviselhető valamit. Szerencsére sokan kinőtték már ezt a korszakot, igaz, még bőven akadnak olyanok, akik ezen a színvonalon megragadtak. Tré a köbön.
„Az elveszett jelentés”:
Ez az enyém, ez a f#ck, valaki már megint b@szogat!
Ez az enyém, ez a f#ck, valaki már megint b@szogat!
Elindultam és már két méter után szétverték a fejem,
Én komolyan nem értem, miért nincs szerencsém sohasem.
De ha nincs kivilágítva, akkor az ember ugye belelép,
Ürülékkel van tele a zenegép…
Miért ül mellém, ez a p@p? Aztán most meg miért simogat?
Miért ül mellém, ez a p@p? Aztán most meg miért tapogat?
Amúgy most jól jönne egy zenekari lövészárok,
Fedezék kell, mert olyan szörnyű, amit itt eléd tárok!
Gondoltam, majd jól elbuszozom a Moszkva térig,
De átnevezték, és a szekéren végig lökdöstek a nénik.
Nem az enyém, ez a zab! Menj, etesd ezzel a lovadat!
Nem az enyém, ez a zab! Takarodj etetni a lovakat!
Aztán a téren a csövik teljesen áttúrták a kukát,
Rát*sztak mert a vihar elmosta a vacsorát.
Egyébként is, kiadós eső után mindig sétálni kell,
Az egyik pocsolyában térdig süllyedtem el!
Sokan jöttek felém röhögve és mutogatva,
Akkor már tudtam, hogy belef*stam az új mackómba.
És most az éjjel-nappali mosodát keresem…
Ez az enyém, ez a f#ck, valaki már megint b@szogat!
Ez az enyém, ez a f#ck, valaki már megint b@szogat!
Ez az enyém, ez a f#ck, valaki már megint b@szogat!
Ez az enyém, ez a f#ck, valaki már megint b@szogat!
Ez az enyém, ez a f#ck, valaki már megint b@szogat!
Ez az enyém, ez a f#ck, valaki már megint b@szogat!.
Ba’, ba’, b@szogat!
