Gáspár László az elmúlt hetekben nem a tehetségével hívta fel magára a figyelmet, sokkal inkább a drogbotrányával kavarta fel a port önmaga körül. Ez általában így szokott lenni, amikor az a kevéske kis tehetség is elfogy, és már nem fut úgy a szekér, akkor be kell dobni valamit, amire ugranak a népek, na meg a bulvársajtó. Hogy teljesen őszinte legyek, én ezt a drogfogyasztós-drogterjesztős vonalat ott sz@rom le, ahol van, mert rohadtul nem ez a lényeg egy ember megítélésében. Az, hogy valójában mi szerepe volt ebben a kábítószersztoriban, azt döntse el a rendőrség és az egyéb hivatalos szervek. Itt és most csak a zene és a szöveg a lényeg. Egyébként a drogos cuccot elhagyva, nagyjából azokat a dolgokat lehet vele kapcsolatban elmondani, mint amit Rúzsa Magdolnánál már említettünk: vagyis Megasztár és tehetségtelenségkutatás.
Van az úgy, hogy éjszaka,
Nem jön az álmok évada,
Csak a csend,
Ölel át idebent.
Némi inszomniával indul a történet, majd a szövegíró fejébe nyerünk némi betekintést, de odabent csak a nagy büdös semmit találjuk, kongana az ürességtől, csak lenne ott bármi, ami kondítható. Az első strófa amolyan nyálas klisék egymásutánja, ennél többet ne várjon tőle senki.
Van az úgy, hogy elkísér,
Különös érzés benned él,
Nem is új, mégis más,
Ragyogás.
A második versszak végére a gagyogás szó jobban passzolna. A többi enyhén magyartalan, de ezen a szinten Fekete Pákó felé igyekeznek konvergálni a népek. Valami elkíséri, míg egy különös érzés benne él, nem új, csak más… Ezek után mindenki asszociáljon kedvére és szabadon.
Kikötők,
Azok a rég volt szép idők,
Üzen a part,
Nyugtalan vérem hajt,
Feléd oly rég.
Amikor a part dobott egy SMS-t, az de szép is volt. Esetleg a balatoni viharjelzésben véltek valamiféle összeesküvést felfedezni a szöveggyártó kisiparosok? Ez a nyugtalan vér, nyughatatlan szív és hasonló társaik már eléggé elcsépeltek. Ha annyi pénzünk lenne, ahányszor ezek szerepeltek egy-egy dalban, milliomos lennénk, az fix.
Van az úgy, hogy én vagyok,
Akiben minden felragyog,
Ami volt, s így dalol,
Szabadon.
Szabadon, gondolkodás és egyéb sallangok nélkül árad a mondanivaló. Egy s€ggrészeg ember érthetetlen motyogása ehhez képest Kazinczy-díjas remekmű. „Akiben minden felragyog”, eddig ez a személyes kedvenc sorom. A bekebelezett pia spontánégése a gyomorban és nyelőcsőben? Esetleg az üres fejében gyúl némi fény? Ez utóbbit azt hiszem, minden további nélkül kizárhatjuk, mert az értelem legapróbb szikráját sem lehet felfedezni eme szakaszban.
Talán - mint az óceán - végtelen - ez a szerelem.
Jelenlegi ismereteink alapján az óceánok nem végtelen, a számokkal és az univerzummal ellentétben. Egyre izzadtságszagúbb, egyre szánalmasabb ez a „minek is nevezzelek”.
Van az úgy, hogy visszatérsz,
Ahonnan indulni is félsz,
Ha a múlt,
Megkísért
Utadon.
A legjobb helyeken is akad néha egy-egy csontváz a szekrényben, ha más nem, a legutóbbi Halloweenről maradt meg. Ezt a strófát utalásnak érzem a családon belüli erőszakra, régebben elég hiányosak voltak a jogi rendelkezések e téren (most picit jobbak), így a bántalmazott és a bántalmazó az incidens után ismét kénytelen volt egymás társaságát „élvezni”. Másrészt pedig itt már feltűnik a szellem a palackból, de ez nem az a fajta Dzsinn amelyik megkérdi: „Mit óhajtasz gazdám?”, sokkal inkább az, amelyik így szól: „Na, most megd*glesz, te g€ci!”.
Voltak fák, csillagok,
Voltak arcok, lábnyomok,
Ne tagadd,
Megmaradt,
Ami fáj.
Ami fáj, az ez a dal, de ez nagyon. Ordít mindkét énekes, mert a butaság nekik is fáj, ennek ellenére becsületük az nincs, hiszen előadták ezt a szennyet. Kicsit közhelyes, kicsit sablonos, ennél még a Google keresője is komolyabb versek megírására képes. A nagy „voltak” felsorolásból most csak a lábnyomokat szeretném kiemelni, mert azok valószínűleg eme két „művész” hátsó fertályán voltak felfedezhetőek.
Kikötők,
Azok a rég volt szép idők,
Üzen a part,
Nyugtalan vérem hajt
Feléd oly rég.
Kikötők,
Azok a rég volt szép idők,
Üzen a part,
Nyugtalan vérem hajt
Feléd oly rég.
Van az úgy, hogy visszatérsz,
Ahonnan indulni is félsz,
Ha a múlt
Megkísért
Utadon.
Hisz voltak fák, csillagok,
Voltak arcok, lábnyomok,
Ne tagadd,
Megmaradt,
Ami fáj.
Igen, így maradt, örökké végtelen ragyogás nélküled..
A szerelem, A szerelem...
”Nekem úgyis ez a bugyis lesz a végzetem,/ Kár, hogy közben azt kérdezi, mi a szerelem?/ Szerelem, szerelem, szerelem./ Oszt’ itt támadnak az erotikus vágyaim! /Voga-Turnovszky – Schulz Gizi III/ A mű végére az igénytelenség a tetőfokára hág, és elsöpri a jóízlés minden még éppen maradt határát. Továbbra is azt vallom, hogy nem kell mindenkin énekelni valamennyire tudó agyatlan droidnak előadónak lennie. Hagyják meg ezt a műfajt azoknak, akik tudnak önmaguktól normális szövegeket írni, és elő is tudják adni azt. Az ilyen Gáspár László és Szekeres Adrien félék tehetsége csak addig tart, amíg megmondják nekik, hogy mit kell énekelniük. Ha teszem azt, kapnának egy szöveget, amiben ez állna: „Én vagyok a travik királya,/ Ennek is megvan a diszkrét bája,/ Hát bánja a kánya,/ Ha nem hívsz meg vacsorára!”, szemrebbenés nélkül énekelnék el, ami lássuk be, már nem a profizmusukat fogja bizonyítani. Nem ártana, ha néha kritikusak lennének az eléjük tolt szöveggel és önmagukkal szemben. Ez a „Kikötők” botrányosan gyér produkció. Ótvarosan tré.
„Az elveszett jelentés”:
Van az úgy, hogy éjszaka,
Te „vagyol” a Díler maga,
Csak a stex,
És te leszel a Rex.
Lehet, hogy maholnap lesittelnek,
Állítólag a rabok kedvesek,
A börtönben minden más,
Fartúrás.
Kokain,
Vágtázok fehér lovain,
Üzen a span,
Találka a klubban,
Anyagod hozzam?
Lehet, hogy most szét vagyok,
Az aranylövés felragyog,
Ahogy vénámba adagolok,
Anyagok.
Utazom – kegyetlen – és színes trippeken.
Máskor meg egyből enni kérsz,
Mikor hosszú este után hazaérsz,
Fű is volt,
Elítélt,
Maradok.
Volt ott mák, fűcsomók,
Fura arcok, meg színhomok,
Razzia,
Egyenruhás parazita,
Ami fáj.
Kokain,
Vágtázok fehér lovain,
Üzen a span,
Találka a klubban,
Anyagod hozzam?
Kokain,
Vágtázok fehér lovain,
Üzen a span,
Találka a klubban,
Anyagod hozzam?
Máskor meg egyből enni kérsz,
Mikor hosszú este után hazaérsz,
Fű is volt,
Elítélt,
Maradok.
Hisz volt ott mák, fűcsomók,
Fura arcok, meg színhomok,
Razzia,
Egyenruhás parazita,
Ami fáj.
Így, lett végtelen gagyogás, a tanúvallomás..
Börtönszerelem, börtönszerelem...
