Anno egy tehetségtelenségkutató műsorban tűnt fel Molnár Ferenc, azaz Caramel. Ő tipikusan ez a „minek is nevezzelek” kategória, hiszen a zenei alapok jók, az énektudás megvan (bár helyenként kicsit túlspilázza a hajlításokat és egyéb ilyen apróságokat), azonban a szövegvilág már komoly kívánnivalókat hagy maga után, például egy rajzszakkört a szövegírónak. A következő hétre jelen pillanatban nincsenek terveink (lehet e-mailben ajánlani), de a héten még lesz egy kis stílusgyakorlat, bár ezúttal nem teljesen a zenéről fog szólni a dolog.
Úgy múlik el minden ami fáj,
Hogyha úgy tartja kedve néha haza jár,
Nem szól hozzád csak leül egyedül,
Hogy érezd hogy élsz ott legbelül!
Nyomokban felfedezhető némi kohézió, de sokkal inkább az összefüggések lemészárlása zajlik. A problémát a kötőszavak nem épp rendeltetésszerű használata okozza. A mélydepresszió átsugárzik az egészen, bár itt sokkal inkább tűnik hitelesnek a dolog, mint például Beck Zoltánnál. Rím az van, ész már kevesebb, némi pozitív életszemlélet nagyon ráférne erre az emberre.
Cipelem a sorsomat de néha nem bírom el,
Keresem a lelkemet de van hogy nem felel,
Van amikor ringat lágyan és van hogy elsodor,
A szerelem az egyetlen lélekdonor!
Szerintem Caramelnek pár jó poénra, esetleg egy vicces cigire lenne szüksége, mert ez a depressziós hősszerelmesdi már cinkes. Kicsit nyálas a dolog, de ezen a szinten ez már alapkövetelmény. A rímeket még mindig tudja tartani, amiért külön köszönet és dicséret jár. Ja, ma lágyszívű vagyok, de nem kell aggódni, „lesz ez még így se”!
Oly sok a szó ami betakar,
Folyton beszél de semmit nem akar,
A pillanat ami sokat ér némán múlik el,
Egy ölelés épp elég ha búcsúzni kell!
Egyetértünk kedves Caramel, csak téped a szád és túl sok értelmes dolgot mégsem mondasz. Egy versszak és egy refrén után már búcsúzik, ami még bíztató is lehetne, ha tényleg meg is tenné, és befejezné a nyáladzást, de sajnos nincs ekkora szerencsénk.
Amikor majd eljönnek a régen várt csodák,
Ne felejts el akkor majd kérlek gondolni rám,
Lesz hogy csak ringat lágyan és lesz hogy elsodor,
De a szerelem az egyetlen lélekdonor!
Ej, az a második sor de furcsán magyartalanra sikerült! Talán nem kellett volna ennyire túlragozni a dolgot. Ez már felér egy ámokfutással, mert az eddig épnek nevezhető gondolkodás hirtelen vált át ebbe a zavaros valamibe, amihez a refrén második felét is hozzácsapta. Itt történt valami, ami kizökkentette a szerzőt a törékeny lelki békéjéből. Egy pszichológust nem ártana felkeresni, mert ezen az ima már nem segít!
Tudom mindenért harcolnunk kell,
Egy őrült mondat miatt nem múlhat el,
Az idő telhetetlen van hogy mindent elrabol,
De valakinek te vagy a lélekdonor!
Némi őrület kezd úrrá lenni a szövegen, és talán még a szövegírón is. Tolvajból több van, mint égen a csillag, de hogy az idő ilyen lenne, az túlzás. Maximum mi nem tudjuk beosztani, de az időhiány az általában nem azért van, mert egy óra fogja magát, és kimarad egy napból.
Cipelem a sorsomat de néha nem bírom el,
Keresem a lelkemet de van hogy nem felel,
Van amikor ringat lágyan és van hogy elsodor,
A szerelem az egyetlen lélekdonor!
Lélekdonor!
A szerelem az egyetlen lélekdonor!
Lélekdonor!
A végére visszakapjuk a Jézus-szindrómát, mert Caramel is mindent a vállán cipel, pedig nem feltétlenül kellene. A depresszió jelen esetben hiteles, de ez a görcsös szerelembe való kapaszkodás szemmel láthatólag nem vált be a szerzőnek, így ideje lenne legalább zeneileg más irányt vennie, a magánéletébe pedig nem szeretnék beleszólni… Nos, összességében ez lehetett volna egy jó dal is, de a szövegvilág és a témaválasztás, a végén tapasztalható őrület élvezhetetlenné teszik az egészet. Ez is csak egy nóta, mondjuk ezt a polcon már a trétől kicsit jobbra fogjuk elhelyezni.
„Az elveszett jelentés”:
Minden egyes megtett méter fáj,
Most már feladnám, de tovább futni muszáj,
Nem jó, de érzed itt legbelül,
A nadrágod egy darabja melletted elrepül!
Cipelem, amit most loptam, de alig bírom el,
Felhívnám a hentesem, de sz@r az Ʌlcatel,
Elképzelem magam, ahogy kezem sp@nglit sodor,
De a nyomomban egy nagy véreb lohol!
A sekély sírhant eltakar,
Ha ez a dög elkap, a tulaj elkapar,
Tudom, az életfogyt gyorsan múlik el,
Ezért még gyorsabban futni kell!
Amikor majd beszélőre jön a család,
A zárkaajtó alatt tolják be a vacsorád,
Elképzelem magam, ahogy kezem sp@nglit sodor,
De a nyomomban egy nagy véreb lohol!
A sitten mindenért küzdeni kell,
A szappant még véletlenül se ejtsd el,
Imre a cellád akkora lesz, mint egy fotel,
Itt majd valakinek a valakije leszel!
Cipelem, amit most loptam, de alig bírom el,
Felhívnám a hentesem, de sz@r az Ʌlcatel,
Elképzelem magam, ahogy kezem sp@nglit sodor,
De a nyomomban egy nagy véreb lohol!
Véreb lohol!
De a nyomomban egy nagy véreb lohol!
Véreb lohol!
